„Az orvos és a gyógyító mindig Krisztus marad” – Gács Paszkál atya a Mandinernek

Húsvét van; mit jelent személy szerint számodra ez az időszak?

Az idei nagyszombati evangéliumban van egy mondat, ami elgondolkoztat: „Miért keresitek az élőt a holtak között?” (Lk 24,5) Húsvét ünnepe tulajdonképpen azt a kérdést feszegeti, hogy a Názáreti Jézus csak volt – ez történelmi tény -, vagy van is. Ha Jézus csak volt, az evangélium nem sokkal több egy mesekönyvnél. Ez esetben Jézus lehetett egy hatásos tanító, nagy személyiség, de életem végső mércéjévé nemigen válhat.

Hallom, a szerda esti misére „beszabadult” egy férfi, aki meglehetősen illetlenül viselkedett a szertartás során, felrakta a lábát a pad tetejére, szotyizott, agresszívan mutogatott, méregette a híveket… hogyan élted ezt meg?

Nem volt vészes, csak betévedt egy elveszett bárány a templomba. Előfordul. A végére megszelídült. 

Mi segít abban, hogy szeretettel fordulj az ilyen helyzetekben is az emberek felé?

Talán otthonról is hozom ezt. Két testvérem van, egy bátyám és egy húgom; a szüleim együtt vannak, ami manapság talán már nem annyira magától értetődő. Tőlük nagyon sok szeretetet kaptam, amit fontosnak tartok a hivatásom szempontjából is: már kisgyermekként megtapasztalhattam, hogy szeretve vagyok.

Azt hallottam, gyerekkorodban a családoddal nem sűrűn jártatok templomba.

Nem igazán. Kiskoromban megkereszteltek, Futó Károly atya volt a „családunk papja”, de tényleg nemigen jártunk templomba. A gyerekkorunkat inkább a sport töltötte ki, én például hároméves koromtól úsztam, utána nyolcéves koromtól vízilabdáztam minimum tíz évig sportszerűen; heti öt edzés, hétvégén meccsek… most heti kétszer igyekszem valamit mozogni – úszni vagy futni –, ha többször is sikerül, annak nagyon örülök.

Mit tanultál a sportból, amit most tudsz hasznosítani a hivatásodban?

Hát, emlékszem rá, hogy nem mindig volt kedvem edzeni, meccsre menni, vagy éppen a téli-nyári alapozó időszakokhoz, amikor labdát nem is láttunk és csak úsztunk (ráadásul melegítőben a nagyobb ellenállás miatt!); olyan is volt, hogy kidobtam a taccsot egy kétórás úszóedzés után… Sokszor szívesen máshol lettem volna, de ma már hálás vagyok mindezekért. A keresztény élet is munkával jár, ami nem mindig élményszerű dolog, van benne gyakorlás is, és ennek talán csak később látjuk meg az eredményét. Jézus azt mondja, hogy ha a földbe hullott gabonaszem el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz (vö. Jn 12,24). Kicsit mindig bele kell halni valamibe… És persze sok barátom is lett a sporttársakból, nem egyedül kellett küzdenem. Csapatban játszani pedig ferencesként is fontos.

Végül mégsem a sport mellett döntöttél.

Kézenfekvőnek tűnt, hogy ebbe az irányba menjek tovább, hiszen a sport az életem része volt. Érettségi után dolgoztam úszómesterként is, illetve jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára – most már egyetem –, ide egy évet jártam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy nem biztos, hogy ezt szeretném csinálni. Ekkortájt kezdett foglalkoztatni az, hogy kicsoda is az Isten és ki vagyok én.

Említetted másutt, hogy édesanyáddal gyakran imádkoztatok, és az első istenélményed is ekkor ért. 

Igen, lehet így is nevezni. Annak ellenére, hogy nem jártunk vasárnaponként templomba, édesanyánk többször is imádkozott velünk esténként. Egy alkalommal, amikor a sokak által ismert „én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem…” kezdetű imát mondtuk a gyerekszobánk félhomályában, egy mély békesség-tapasztalatom volt, ami a mai napig eleven él bennem.

Mi volt végülis az a pont, amikor tényleg Isten felé fordultál?

Fokozatosan ismertem fel Őt az életemben. Ami talán elkezdett megnyitni a természetfeletti irányába, érdekes módon pont a szerelem volt. De az is lehet, hogy csak kezdett benőni a fejem lágya. Először elkezdtem olvasgatni „lelki könyveket”. Weöres Sándor Teljesség felé című kis könyve például nagy hatással volt rám. Aztán a kezembe került az Újszövetség is, amit 18-19 éves fejjel végigolvastam. Ez volt az, ami megjelölt engem.

Mi volt a környezeted reakciója erre? A sport közege nem feltétlenül ilyen…

Voltak és vannak barátaim, akik nem igazán értették meg ezt, de nem is csodálkoztam ezen; hálás vagyok azért, hogy ettől még megmaradt köztünk a jó kapcsolat. Törekszem is arra, hogy megszólítható legyek számukra szerzetesként, papként is. Van, aki azóta megkeresztelkedett és én lettem a keresztapja. Egy másiknak a kisbabáját keresztelem májusban. 

A külvilág ebből nagyrészt csak a lemondást érzékeli?

Szerintem egy házas embernek is sok mindenről le kell mondania ahhoz, hogy egészen a családjának élhessen. Mi ferencesek (más szerzetesrendekhez hasonlóan) három fogadalom mentén éljük az életünket. Ezek az engedelmesség, a szegénység – tulajdon néküliség – és a tisztaság fogadalma. Az engedelmesség – obedientia latinul – elsősorban az „odahallgatást” jelenti Isten felé. A szegénység fogadalmában Jézust követjük, ahogy a tisztaságban, vagyis a cölibátusban is az ő életmódját akarjuk megélni, hogy Őhozzá hasonlóan – ha bukdácsolva is, de – osztatlan szívvel lehessünk Isten előtt. A legnagyobb kérdés sokakban a cölibátus. Jézus nem véletlenül beszélt erről. Szerinte van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született; van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. És végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. És aztán hozzáteszi: „Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (vö. Mt 19,12).

Külső szemlélőként biztosan különös, hogy van itt egy fiatal férfi, aki nem akar megházasodni – holott, hozzáteszem, a család számomra is alapvető érték, sőt, a családokért is vagyok pap –, Istennek azonban, úgy látszik, van hatalma arra, hogy valakit így megszólítson. 

Nincs benne egyáltalán nehézség? Egyikben sem?

Természetes, hogy van benne nehézség! De ha körülnézünk a világban,

A szerzetesség jele annak, hogy csak valami végtelen elégítheti ki az embert, ami mindig több, mint az, amit valaha is elérhetünk. Ezért is fordulnak az emberek előszeretettel szerzetesekhez életük kérdéseivel kapcsolatban.

Tavaly szenteltek fel. Mit éltél meg akkor?

Kicsit az volt az érzésem, hogy itt most nem annyira az én önátadásomról van szó – mint mondjuk az örökfogadalmam idején –, hanem sokkal inkább Jézus önátadásáról, aki egészen az emberekért él. Azóta ez bontakozik ki bennem: amikor embereket látogatok vagy misézek, a szolgálatomban az dominál, ahogyan Jézus akarja odaadni magát az embereknek, aki a velünk levő Isten – „Emmánuel”. Ugyanígy a gyóntatásokban, Jézus kiengeszteli az embereket Istennel. Ezt nagyon jó megtapasztalni, részt venni mindebben. Ő az egyedüli pap (pontifex – hídverő Isten és ember között), de részesít engem az Ő küldetésében. Mindemelett sokszor nehéz tartani a tempót Jézussal. Ő éjjel-nappal dolgozna…

Ma talán már a habitus, vagyis a szerzetesi ruha sem feltétlenül mindenkiben tiszteletet ébreszt – neked mi a tapasztalatod erről?

Hogy tiszteletet ébreszt-e, azt nem tudom, de hogy valamiféle reakciót kivált az emberekből, az biztos.

Vagyis senki sem mehet el mellette úgy, hogy „meg ne karcolná”. Ezt én is tapasztalom. Mindenkit érint valahogy, ha lát egy szerzetest: vagy ostobaságnak tartja, vagy elcsodálkozik, örül neki. Mi ferencesek ezért is érezzük fontosnak a habitus hordását.

Mennyire érint meg téged a médiában vagy közbeszédben zajló egyházellenesség?

Ha erre koncentrálnék, biztosan rosszul érintene engem is. Ugyanakkor tudom, hogy Jézust sem fogadta mindenki felhőtlen örömmel, sőt, „ok nélkül gyűlölték” (vö. Jn 15,25).

Mindig elgondolkoztat, amikor azt olvassuk Heródesről, hogy ugyan igaz embernek tartotta Keresztelő Jánost, mégis mindig zavarba jött, amikor beszélt vele. Aztán később megölette őt (vö. Mk 6,20-29).

Az a jó, hogy sokan nagyon nyitottak és éhesek Jézus tanítására. 

Ha jól tudom, a pszichológia irányában képezed magad tovább. Mi indított téged erre?

Középkori gondolat, miszerint a filozófia a teológia „szolgálóleánya”, vagyis egy olyan tudomány, ami segítheti az Istenről szóló beszéd kibontakozását és megértését. Illetve van egy olyan, szintén a skolasztikus teológiából való mondás is, miszerint „a kegyelem a természetesre épít” (gratia supponit naturam). Ma a pszichológia is lehet egy olyan tudományág, amelynek segítségével nyitottabbá válhatnak az emberek arra, hogy befogadják a feléjük közeledő Istent. Minden egyes ember mélységesen megsebzett lény, a pszichológia abban segíthet, hogy mindezt tudatosítva és felszínre hozva, egyre bensőségesebb kapcsolatot tudjunk kialakítani Istennel. Mindenképpen eszközként tekintek a pszichológiára, és nem célként.

Mi ma a legnagyobb kihívása az egyháznak?

Jó pár évtizede, amikor a népegyház még adott volt, a vallásos neveltetés természetes volt; ha nem akartál benne részt venni, erőnek erejével kellett magad kiszakítani belőle. A mostani társadalmi keretek között erre nincs szükség. Ma sokkal könnyebb és ezért tömegesebb mértékben is menekülnek az emberek Isten elől, mint korábban. Ez a „menekülés” persze nem feltétlen tudatos. A fogyasztói társadalom jobban elfedi azt az istenkeresést, ami ott van minden emberben. Ugyanakkor – hogy pozitívat is mondjak:

Én erre találtam rá Jézusban és errefelé szeretnék segíteni másokat is. Az a gondolat, miszerint „a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni” nem azt jelenti, hogy különös, a mindennapitól eltérő vallásos tapasztalatokat kellene átélnünk, hanem egész egyszerűen arra a személyes, egzisztenciális találkozásra utal, amelyre Isten hív minden embert. Az Egyház pontosan erre a személyes találkozásra akar elvezetni mindenkit, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat is megfogalmazta: „Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”. (LG 1).

***